Cikkek
A szerelem misztériuma
2008-02-13Akár hiszel benne, akár nem, egyszer Veled is megtörténik. Szerelembe esel.
Végh Veronika cikke
Szemerkélt az eső, mikor elindult a járdán, féltette szarvasbőr kabátját, óvatosan húzta be kezét a hosszú ujj alá. Zsebeiben a frissen gyűjtött vadgesztenye lapult. A lábai elé nézett, így nem hullottak a cseppek a szemébe, és figyelte hányféle színben pompáznak a levelek a lábai alatt. A bakancs pedig csúszott a nedves őszi úton.
Cikáztak a gondolatok a fejében ezerszám. Próbálta elképzelni az elképzelhetetlent. Annyira dobogott a szíve, hogy úgy érezte, menten kiesik a helyéről. Ahogy csak egy tizenhárom éves lány érezhet. Romlatlanul, csordultig az életszeretettel. Ahogy a jövőbe meredt, bizsergett az egész gerince. A sok kép közé hirtelen bevillant egy, mely élesebb volt mindegyiknél. Egy férfi arca, szeme, termete.
A férfié. Hány éves lehet? Hol él most? És mikor találkozhatunk? Minden képkockát a szívébe zárt, mert tudta, egyszer szüksége lesz rá. Bőszen fohászkodott, hogy ez mielőbb bekövetkezzen.
Minden könyvet leemelt a polcról, mindenkit megfigyelt. Folyamatos mozgásba volt. Mint egy űzött vad, keresett. Csak mikor elmerült a könyvek birodalmába, és magával sodorta egy-egy történet, akkor csillapodott le körülötte minden. Amikor rálelt egy zenére, mely harmónikus volt, akkor állt le világa, s a közepén ő. Mindenben a szépséget kereste, a szimmetriát, a harmóniát.
Ő maga is folyton adni akart. Szépséget és szeretetet, válogatás nélkül minden embernek. Bánatosan ment, ha látta a sok megviselt arcot, a hazugságokat, a sok gyarlóságot. Leginkább a céltalanság bosszantotta. A tékozlás, mikor valaki pazarolta az idejét, a tehetségét.
Az ablakban állt. Szakadt az eső, novemberhez képest egészen meleg volt, még egy nyári trikóban sem fázott. A kezében szorongatta a cigarettát. Egy pillanatra megremegett a keze, tétován, aztán egy határozottan ívelt mozdulattal meggyújtott a szálat. Mélyen szívott bele, már vagy két és fél éve nem tett ilyet.
Üresség volt benne. Túl kétévnyi fájdalmon, csalódáson, folyamatos kudarcon. Bárhogy próbálkozott, valahogy semmi sem stimmelt. Szinte az elejétől nem. Pár hónap önfeledt, gyönyörrel teli nyár, és ahogy közeledett az ősz, a lelkesedés is alábbhagyott. Akkor kellett volna kisétálnia. Annyira fájt, és annyira nem volt hozzá ereje. Csak zokogott a bőröndök tetején, hogy mi lesz most? Tétovázott, és halogatott, míg késő nem lett.
Képtelen volt távozni, s ezzel belépett a saját földi poklának kapuján. Nem hitte el, hogy vége. Nem akarta tudomásul venni, hogy tévedett. A pszichológus, akihez kínjában vánszorgott el, a harmadik ülés után megfogta a kezét, a szemébe nézett, és megkérte, ismerje már be, hogy tévedett!
Rosszul választott, és kész! Ez nem több, és nem kevesebb. Pusztán egy rossz döntés, aminek következményei vannak. Dühösen szaladt le akkor a Hárs hegyről, míg szúrni nem kezdett a szíve, ki akarta futni a dühét. Bármerre lépett abban az időben, mindenhol ebbe a ténybe futott. Mint egy torz tükör mutatta a valóságot. Nem működik. Hiába toldozza-foldozza. Néha napokig béke volt, eufória az elején, aztán valami gombostűnyi gond miatt robbant az az időzített bomba, amin a kis család csücsült.
Most viszont lenyugodott. Kristálytisztán látta, hogy vége. Már pislákolt a fény az alagút sötétjébe, és érezte, hogy gémberedett tagjaiba újra érkezik a vér, és kivirul minden. Benne változott meg minden. Pontot tett ennek a kapcsolatnak a végére, úgy érezte, karmikus kötelességét immáron lerótta, s mint egy fogoly szabadul végre a húsig maró kötelektől. Vett egy mély lélekzetet, beszívta a mérget, és a távolba meredt. Most mi lesz?
Minden vég egy halál, és valami újnak a kezdete. És ekkor meglátta megint az arcát, a szemét. Eszébe jutott az a tizenöt évvel ezelőtti emlékkép, az esős őszön. Pont mint most. Milyen vicces keret. A férfi, aki bárcsak létezne, hiszen szépsége éteri, az értelem, mi a szeméből sugárzik, borzongató.
Talán most lehetséges. Találkozhatnak végre. Ennyi küzdelem és tévedés után.
Gyorsan peregtek a napok egymás után. Az ünnepi készülődés, ádvent, a sok rokon, barát, s közben a rendíthetetlen hit. Hogy minden megváltozik, érezte minden sejtjében, hogy meg fog újúlni. A céljait eléri, és megvalósítja szépen lépésről-lépésre.
Kinyitotta az ajtót, és feltöltődve szaladt kifelé, ahogy sodorta az energia. Aztán mint akinek földbe gyökerezett a lába megtorpant. Ott állt, teljes életnagyságban. Gyönyörű volt, ráemelte világos szemét, aztán tovább dolgozott. Valahogy eljutott a székig, látótávolságon kívül. Ő az, dübörgött benne minden. Őt láttam annyi éve. Lehetetlen, szamár vagy! Próbálta elnyomni minden gondolatát, gyors beszélgetésbe kezdett a mellette állóval.
Teltek a hetek, és néha látta. Közönyösen figyelte, ahogyan köré gyűlnek az emberek. Nézte, ahogy csüngenek rajta, és próbálják szívni az energiáit. Pökhendin azt vizsgálgatta, vajon tudják-e kivel beszélnek, s miért olyan ellenállhatatlan nekik?
Érezte, hogy őket kettőjüket ugyanazon a fából faragták. Suba a subához. Szeretett szemlélődni, és várakozni, így ő lepődött meg legjobban, mikor egyszer csak elkezdődött. Beszélgettek. Ahogy a kapuba a szemébe nézett, már nem titkolhatta el maga elől sem, hogy valóban ő az. Kapcsolódott a tekintetük, és ahogy a mélyére nézett, tisztaságot, őszinteséget, és egy igaz embert látott.
Olyat, akihez foghatót eddig soha. A szíve a torkába dobogott, és heves érzelemtől könnybe lábadt a szeme. Annyira remegett, hogy összekoccantak a fogai. Hogy az érzéseit némileg leplezze a táskája pántjával kezdett el játszani, és araszolt az ujjaival felfelé, majd lefelé. Szépen megnyugodott, és egy óra múlva már vissza is nyerte a lélekjelenlétét. Elmosolyodott, és magában még annyit mondott, történjék meg a legjobb, ami történhet.
Öt hónap telt el. Közben a tavasz nyárba fordult, és a dinnyeérlelő melegben az ő szerelmük is egyre vérpirosabb lett. Éjszaka volt, még pislákoltak a gyertyák, amiket az este gyújtottak. Édesen álmodtak, szorosan ölelkezve.
- Találkoznunk kell! - a lány felriadt, és azonnal kipattant az ágyból. A huzat, vagy valami, becsapta az ablakot, és elaludtak a gyertyák. Kiszaladt az előszobába, és belenézett a tükörbe. Ugyanaz a lány nézett rá vissza, mint oly sok éve. Valahogy mégis más. Itt alszik a férfi, az aki szebb minden lányregény szereplőjénél, és most még valami kezdődik. Valami új, igaz, és csodálatos.
Találkoztak. Szorosan fogta a férfi kezét, miközbe fel-le sétáltak a szabadidőközpont zsúfolt standjai között. Egyszercsak megfordult a lány.
- Ott van - mondta szerelmének, és mint akit hipnotizálnak, megindult a pult felé. Kék ing, és a kék szempár. Kezet fogtak. Semmi sem volt ennél természetesebb. Mint télen a hó, mint hegyi patak, mi csordogál lefelé a szikláról, mint a napfelkelte reggel. Mint a hegedű tiszta hangja.
Ők ketten, és előttük az az ismeretlen, ki sosem volt ismeretlen. Igazából nem volt kérdése. Elég sokat élt meg már ehhez. Olvasott róla, vagy a sorok között olvasta ki annak idején. Tudta, sosem felejti el ezeket a pillanatokat. Beleégett a szívébe. Hálát, és hűséget érzett.
- Megérkeztem - gondolta a lány. Minden együtt van. Az út, a társ az útra, és a mester. Annyira egyszerű az egész, hogy szinte felfoghatatlan. Mégis igaz. A maga letisztultságában.
Mert az igaz dolgoknál sosincs kétség, nincsen kérdés. Egyértelmű, és megkérdőjelezhetetlen. Tudod. Ott legbelül.
Folytatom.
Ui. : A zárt cikkek között is biztos találsz Neked megfelelőt, Számodra hasznosat. Ha szeretnél hozzáférni, iratkozz fel díjtalan hírlevelünkre!
Hozzászólások
Andi [2008-02-16 14:57:03]
Az igaz szerelemért megéri küzdeni,mert ha beteljesül annál nincs gyönyörűbb dolog a világon!
V.Viki [2008-02-14 08:49:06]
Szia Vera! Nekem tetszik, ha novellát írsz, ez is sok mondanivalóval van tele, érdekes.
Gábi [2008-02-13 23:10:25]
Én is megtaláltam. Amikor először megláttam, már akkor tudtam, hogy ő lesz a feleségem.Furán hangzik ez, nem valami "férfias". Pedig így van, és ha rajtam múlik nyár végén összeházasodunk. Még nem kértem meg a kezét, holnapra tartogatom.Klasszikus lesz, és remélem meglepő. A nőket nehéz meglepni, annyira célirányosak. Vannak romantikus férfiak, és nem csak a mesében, hanem Budapesten is.
Klára [2008-02-13 22:34:22]
A választ mindig tudjuk.A szív sosem hazudik. Csak sajnos sokszor nem hallgatunk rá. Próbáljuk elnyomni.Pedig élni, csak tiszta szívvel érdemes, vállalva magunkat. A szerelem csodás dolog, bármikor történik is meg velünk. Nem szabad elelejteni, hogy létezik mindenkiben a lehetősége.