Cikkek
Magány
2007-12-06Önismeret rovat
Kint esett az eső, hetek óta nem lehetett látni a napot. November közepén ez nem meglepő. Az ablakok résein pedig sűvített a szél. Összeroskadva sírt a konyhaasztalra dőlve.
Végh Veronika cikke
Napok óta kavargott benne ez az érzés. Mintha lehántották volna róla a bőrt, és minden inger, minden érintést éles szúró fájdalomként élt meg. Legszívesebben nem ment volna emberek közé.
Ez lehetetlen. Dolgozni kell!
Fel kell kelni, össze kell magát szednie, és fel kell ülnie, a citromsárgán kacagó járműre minden áldott setét reggel. Érezte, hogy ez a verem mélyebb, mint amit el tud viselni, szorította a mellkasát, fullasztó volt, és kegyetlen.
Olyan érzése támadt, mintha minden boldogságot kiporszívóztak volna belőle, egy hatalmas ipari géppel, s nem maradt más, mint a csupasz szürkeség. Ahogy kinézett lakása ablakán a fákra, mik nemrég még élénk színekben pompáztak, most pedig ott álltak csupaszon, szárazon. Haldokolnak - gondolta. - Akárcsak én. Fa vagyok. Késő őszi, kora téli. Száraz és védtelen. Minden ékem lehullott, s csupaszon élni nagyon fájdalmas.
Míg lefelé ment a sötét lépcsőházban, unott arcú tisztelt lakók között, mindenhonnan kávé és olaj szaga szivárgott ki. Pillanatra megállt, hogy legyőzze erős hányingerét. Régen szerette a kávé illatát, megnyugtatta, az otthonra emlékeztette.
Ahol most lakik, az nem otthon, csak egy kongó lakás, ahol tapintani lehet a a magány szagát. Nincsen benne puhaság, nincsenek színek, és barátságos illatok. Csak néhány praktikus bútor, bizonyára a feng shuihoz értők sikkantva menekülnének kifelé, az ajtón túlra. Kiért a hidegre. Fekete kabátját szorosan magára húzta, mint egy kis madár reszketett a kora reggeli utcán.
Nem volt kellemes. Próbált nem gondolni az előtte álló kilátástalan napra, ahol semmi fogódzó nem várta, ahol számára öröm nem terem.
Sötét ez a verem.
Ezek a szavak zakatoltak benne. Szinte már mantrázta. Nem volt annyi ereje sem, hogy leállítsa gonosz elméjét, és ne merüljön el a teljes önsajnálatba. Potyogtak a könnyei az utca koszos aszfaltjára, nem érdekelte, ki látja, az sem, hogy milyen arccal ér majd be a munkahelyére.
Unta már régen, nem hozott jó érzéseket, nem látott benne kihívást, nem töltötte fel, egy egy rohanós nap.
Hetek alatt csúszott bele ebbe a kilátástalan állapotba, s most azt sem tudta végiggondolni, mióta is dagonyázik benne, s hol kellene kezdenie a kilábalást. Nyolc hete szakítottak. Elutazott, s úgy gondolták, nincs értelme még egy szívszaggató fél évnek, a sok levélnek, üzenetváltásnak.
Szétváltak útjaik, s benne valami azóta elromlott. Elképzelni sem tudta, hogy jöhet másik, valaki új, aki beragyogja, aki felperzseli, életet lehel. Akitől kivirul mindaz, ami most téli álmot alszik benne.
Megérkezett, s merev ujjaival a nagy táskában alig tudta előkotorni a mágneskártyát, hogy az ajtó kitáruljon. Elkente maszatos arcán azt a kevés festéket, mit reggel tükörbe nem nézve dobott magára trehányul, oda nem figyelve.
Ledobta cuccait a sarokba, s mint egy robot ment a konyhába, hogy teát csináljon. Gépiesen köszönt mindenkinek, el nem fogadva a mosolyokat, és az üdvözleteket. Bekapcsolta munkaezközét, és beleszagolt a rózsateába.
Nem, ma azért sem nézi meg kapott-e mégis tőle üzenetet. Beírt egy szót a keresőbe, és egy furcsa oldalon találta magát. Versek voltak összegyűjtve, és neki megakadt a szeme egy furcsán hosszú soron. Elkezdte olvasni, s ahogy belemélyült mintha a szívét borító páncél olvadni kezdett volna.
Lassan, észrevétlenül, még ő maga sem tudott róla. Elolvasta még egyszer, és még egyszer. A végén már kívülről tudta. Mikor a szállító megállt az asztalánál, összerezzent.
- Milyen szép ma reggel a kisasszony! - mondta egy kaján mosollyal az arcán.
- Kicsoda? Én? - Tényleg rám gondolt. Percekkel később kiment a mosdóba, s elkezdte tanulmányozni az arcát, hogyan változott meg az elmúlt hetekben. Egy idegen nézett rá vissza, akit nem ismert. Külön figyelt meg minden vonást, s nem értette, az a fiú miért találta szépnek. Jólesett nagyon a dicséret. Délután előkereste fiókja mélyéről kedvenc lemezét, és halkan hallgatni kezdte. Néha dudorászott.
Másnap reggel formabontó módon harisnyát húzott, és a legrövidebb szoknyáját. Mindig dicsérték, hogy csinos a lába, s ma úgy érezte, végre igen, szép akar lenni.
Önmagának. A pékség előtt megállt egy pillanatra, hogy magába szívja azt az illatorgiát, mit a sok-sok fűszer okozott. Próbálta kitalálni csukott szemmel, mik az összetevők.
Zenét is hallott, szaxofont, egész közel hozzá. Aztán abbamaradt. Egy kart érzett a vállán. Hátrafordult.
- Szia, ne haragudj, hogy megszólítalak, de annyira szép vagy, ahogy itt állsz csukott szemmel. - A fiú volt, hangszerrel a kezében. - Szeretnék bemutatkozni. - És már mesélt is, ő meg csak nézett azokba a hatalmas szemekbe, élénkek voltak, és erőtől sugárzóak, a bohókás göndör fürtjeit figyelte.
Eszébe sem jutott nemet mondani a délutáni találkozóra, annyira meg volt lepődve, s mégsem tudott viszakozni. Egész nap gondolkodott, de nem jutott semmire sem. Hazafelé ezernyi hangyával a gyomrába, izzadó tenyérrel utazott, hogy belépjen a teaház ajtaján, ahol egy fiú, és egy új korszak várja. Egy boldogabb élet.
Sokunkkal előfordult már, hogy kilátástalannak éltünk meg bizonyos korszakokat életünkben, és semmilyen jó megoldás sem jutott eszünkbe, bármennyit gondolkodtunk is.
Belefásulva, tehetelenül sodródtunk, és nem volt erőnk változtatni. Aztán egyszer csak valami megmozdult bennünk, mi előidézte a változást. Erről fogok írni következő zárt cikkemben. Segítségként azoknak, akik éppen ebben a szűk, fájó cipőben lépdelnek az élet macskaköves útján.
Ui. : Ha a zárt cikkekhez is szeretnél hozzáférni, iratkozz fel díjtalan hírlevelünkre!
Hozzászólások
Zsuzsi [2007-12-14 12:51:53]
Ez a novellád is jó,életszerű, én is voltam magányos sokáig.
Né [2007-12-13 10:14:51]
Bár jönne már az a változás. Amikor érzem van erőm! Annyira nehéznek érzem az életem, jeggyűrűvel az ujjamon, inkább teher, mint boldogság. Egy elrontott életet toldozni-foldozni nagyon nehéz! várjam, hátha valakinek eszébe jut, jó nő vagyok, és elcsábít a férjemtől? vagy maradjak ezzel az unalmas alakkal, míg engem is besavanyít?
Anya [2007-12-09 10:03:01]
Verukának küldöm,aki másoknak ír, neki is írjon valaki személyreszólóan,most itt csak neki a közelgő ünnepek alkalmából:
Nézem a gyermekkori fotókat, Veruka pólyában, Veruka rugdalózóban,Veruka a kertben, Veruka legózik Ricsivel,Veruka iskolatáskával két nagy copfja a derekát éri.Nézem mi a közös mindegyikben,s rájövök: az állandó nevetés, minden képen nevet, nem is jó szó, hahotázik, most is hallom a gyerekkori kacagását.
Állandóan nevetett vagy nevettetett, s talán soha nem sírt, legalábbis nem emlékszem a sírására, csak a tiszta gyerekléleki jókedv maradt meg bennem.
A családunk fő mókamester volt, születésnapok, ünnepek nem teltek el műsorok nélkül, amit nagy gondal eltervezett:
Ricsinek betanított verse, közös ének, picike xilofonon gyerekdal elpötyögtetése, bábszínház a szobában, s a család összes tagja meghatva figyelte az előadást, a végén taps és sok dícséret volt a jutalom.Kis rajzocskákat adtak át ajándékba, kiszínezett virágok, kertek, szívek sokaságát őrzöm fiókomban és a szívemben.
Akkor és ott Ö és Ricsi komolyan gondolták és én is úgy vettem, hogy gyerektől legszebb a belülrőljövő őszinte megnyilvánulás, a gondolat, hogy ünnep lesz és készüljünk rá.
Sajnos mióta felnőtt lett és ritkán töltjük együtt az ünnepeket már nincs ének, vers, dob és xilofon, helyette van telefon, blogköszöntés,ami nagyon jólesik és az élet rendje, hogy a gyerekeket felneveltük s visszaadjuk az "ÉLETNEK", csak egy nagy kérésünk van, ami óriási,hogy legyenek boldogok,s a saját gyerekeik majd adjanak nekik is icipici szülinapi, névnapi, karácsonyi műsort ami nekik szól, csak akkor és csak ott, de a dallama, csengése, melegsége évtizedekig megmarad.
Kinga [2007-12-09 09:06:43]
Szia Vera! Régen is olvasód voltam, ez a honlap is tetszik, én főleg a novelláidat szeretem, ez az erősséged szerintem, jó írónő lennél,további sikereket.
Gabi [2007-12-09 09:03:30]
Sok csalódáson esünk át,míg megtaláljuk az igazit, az élet szép oldalait kell észrevennünk, sok gyönyörű dolog vár ránk,fiatalok vagyunk, majd jó dolgok jönnek, a cikk tetszett, jól írsz Veronika!
Vera-Orsinak [2007-12-06 17:43:20]
Kedves vagy Orsi!Lesz regény is, novella is. Jövő nyárra már biztosan.
Vera-Vikinek [2007-12-06 17:24:11]
A történet szereplői kitalált személyek, bármiféle hasonlóság velük nem mindig a véletlen műve. Ha magadra ismersz, lehet épp rólad írok. Magamról legkevésbé(sem).
Viki [2007-12-06 12:34:02]
Szomorú ez a lány a cikkedben, de ez nem te vagy, ugye Vera? puszi
Mira [2007-12-06 12:32:47]
Jól írsz, jók a cikkek, az egész honlap tetszik,hogy van ennyi időtök a többi elfoglaltság mellett? Nekem szétfolyik az időm, pedig szigorú napirend szerint élek, a lányom is kicsit önállósodik,a férjem hébe-hóba segít,mégis állandó versenyfutás az életem, az igaz,hogy rendmániás vagyok. Írjatok," legyetek jók, ha tudtok!"
Orsolya [2007-12-06 12:14:19]
Írsz regényt is? Hol lehet kapni? Kicsit többet szeretnék olvasni az írásaidból! Nagyo n élvezetes! Amik most a toplistákat vezetik, azt a budin sem olvasnám el! Tehetségtelen dilettánsokkal van tele a könyvpiac! az értékekre meg véletlen lehet rálelni! írjatok sokat!
Zsuzsi [2007-12-06 11:41:03]
Tetszik a cikk, csak kicsit szomorú, legyünk vidámak,ha van rá okunk.
Kati [2007-12-06 11:39:07]
Jó a cikked Vera, én úgyvagyok vele, hogy már a szép napsütéses időnek is tudok örülni így decemberben, én is egyedül vagyok pár hónapja hagytam el a barátomat.Áljenek a Mikulások!
1200 [2007-12-06 11:32:55]
Én egy hosszú fojtogató kapcsolat után vagyok, jelenleg fellélegeztem szabadnak, nyugodtnak érzem magam, keresem a barátaimat, szinte hallottam ahogy legördült egy kő a lelkemről.Jobb egyedül, mint ketten magányosan.
Gabi [2007-12-06 11:25:55]
Ismerem ezt az állapotot,hajaj, úgy tud kongani az ember belül, bele lehet dögleni.
Barbi [2007-12-06 11:24:07]
Jólesően olvastalak,hasonló helyzetben vagyunk jó sokan, én is,és az ismerőseim is. Fenntartok egy halálraitélt kapcsolatot,csak azért mert félek változtatni, s az írásodban levő lány akár én is lehetnék,nem tudok váltani mert sajnálom a páromat,és magamat is,viszonylag jól kijövünk,de a szerelemnek nyoma sincs.
Réka [2007-12-06 09:54:08]
Belefásultam. A tehetetlenségembe. Képtelen vagyok változtatni a rosszkedvemen, a magányomon. Pedig van társam, csak éppen nem a társam, csak a lakótársam. Mint két idegen élünk egymás mellett, s én szakítás néálkül is így érzem magam. Nagyon várom az ötleteket, hogyan lehet ebből a gödörből kimászni!