Veronika blogja
Regény részlet
2008-07-11Ízelítő, nyári kóstoló egy készülő regényemből. Szeretettel kedves olvasómnak.
Első fejezet
A novemberi hajnali hideg, éles késként hatolt be végtagjaiba, minden levegővétel fájt. A lovak dobogása keményen koppant a jeges földön, ahogy vágtáztak hazafelé. A köd még nem szállt fel, veszélyes volt ez a rohamtempó ebben az átláthatatlan fehérségben. Elöl vágtatott, mint már annyi éve mindig, azóta, hogy mama meghalt. Könnyek csorogtak az arcán, s hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a hidegtől, a fájdalomtól, vagy a lelkében tomboló örök vihartól. Semmi másra nem vágyott, mint hogy hazaérjenek. Hogy végre találkozzanak, és átölelhesse annyi idő után. Már nem számolta a napokat, de bizonyos, hogy kétszer fogyott el a hold az égről mióta elbúcsúztak. Semmi hírt nem kapott felőle, pedig találkoztak futárokkal, de róla és csapatáról senki sem hallott. Tudta, hogy az idő nem alkalmas álmodozni, minden pillanatban veszély leselkedhet rájuk. Többen is vadásztak már hosszú ideje rájuk. Napok óta eltűntek a nyomok, s a folyó medrébe gázolva jöttek, de így sem lehetett biztos benne, hogy lerázták őket. Galagonyabokrot pillantott meg s elmosolyodott. Megint eszébe jutott az az őszi nap, mikor megismerkedtek.
Fájdalom hasított a mellébe, minden elmosódott, és érezte, hogy forróság önti el a felsőtestét.
Még próbált kapaszkodni, görcsösen fogta meg a kantárt, érezte, hogy csúszik lefelé. Hangokat hallott, a mögötte lévő emberek kiáltoztak, repültek a nyílvesszők, valaki elkapta a derekát, aztán elsötétült minden.
Írisz, ébredj! Megérkeztünk!
Kábán emelte fel a nő a fejét a hang irányába, az autó monoton motorzúgása hirtelen elhallgatott. Oldalra fordította a fejét, és meglátta a kedves férfi profilját. Megfogta a kezét, mely még a kormányon nyugodott, és megszorította.
Furcsa, megint azt álmodtam. Nem tudok tőle szabadulni. Olyan élesen látom, mintha mindez megtörtént volna.
Hiába olvasgatsz esténként magazinokat, hallgatsz meditációs zenét, iszol mézes teát?
Lehet, hogy bele kellene törődnöd végre. Mindenkinek vannak furcsaságai.
Szeretnék végre normális életet élni, a szó szoros értelmében. Ebbe ezek a dolgok sem férnek bele.
Szerinted van normális?
Igen, ezen dolgozom jó ideje. A munkahelyem, a hobbim, a barátaim, a család, ez mind-mind nagyon normális. Nem gondolod?
Én csak szeretnélek boldognak látni. Jó volna, ha ez a belső nyugtalanság megszelídülne, ha hagyna élni.
Magunkkal kell most foglalkozni, és nem kizárólag velem. Azért jövünk ide.
És, hogy felejtsünk, de ezt már nem mondta, csak gondolta. Vajon mekkora feladat mindez nekik? Rendbe lehet tenni egy házasságot? Sok év sérelmét két hét alatt? Elég két ember erős akarata hozzá?
Sikerülnie kell, meg kell próbálniuk. Annyira eltávolodtak egymástól, annyi kaput becsuktak már. Kicsit úgy érezte, mintha egy vaspánttal lezárták volna a szívét.
Annyira a külvilágra koncentrált az elmúlt időszakban. A munkájára, a gyerekeire, a társadalmi életére, mintha belseje nem is lett volna. Egy nő csak külsővel. Belül semmi. Sem érzések, sem szenvedély, csak a motorika. Először azt hitte, ez kell a túléléshez.
Most már azt sem tudja pontosan mit akart túlélni. Mi az amitől ennyire megrendült, ami ennyire megváltoztatta, és ami miatt ennyire letért az útról. Türelmetlen volt mindig, hajtotta a szenvedély, hogy tegyen, hogy ne ölbe tett kézzel üljön a kandalló mellett, holott pontosan át tudta érezni ennek a meghittségét, és szükségességét is. De legtöbbször megriasztotta ez a tehetetlenség, a lustaság, vagy amit ő annak hívott.
Befutok a mosdóba, aztán átveszem a vezetést. Egy mosolyra még futotta, mielőtt kiszállt volna a frissen fényezett kocsiból. Olivér mindenre gondolt. Erre is. Született gondoskodó. Minden elfér a fejében, soha semmit sem felejt el. Tán ezért lesz annyira nehéz, amivel most próbálkoznak.
A benzinkút melletti mosdó meglepően tiszta volt, és illatos, a tükör előtt döbbenten állt meg. Nem lehet, hogy már negyven? Amikor nem néz tükörbe, ő húszévesnek képzeli magát, s úgy is látja. Na jó, túlzás a negyven, még csak harmincnyolc. Tanulmányozni kezdte az arcát. Kis jóindulattal tíz évet letagadhatna. Szerencsés géneket örökölt. Az arca szépen ívelt volt, a bőre hamvas, a szeme egy csodálkozó macskáéra hasonlított, a haja pedig zuhatagként omlott a hátára, vörösesszőke csigákban. Ha most kipiheni magát, megint jó lesz tükörbe nézni.
Régen volt már, mikor jól esett mindez, voltak olyan időszakok, hogy feketének tűnt a szeme.
Egy arcmosás csodákra képes. Néha csak ennyi ideje volt, míg ismerősei wellness hotelekben gőzölték munkába megfáradt testüket.
Egyiptomba vágyott. A mindent átható curry illatára, ahol nem tudják hányan laknak együtt a halottakkal, a múlt pedig ott él nem túl békésen a jelennel. A Nílus hömpölygésére, ahogy kihajol a korláton, és látja a folyóban ruhákat tisztító asszonyokat, arra az őrületes forróságra, Karnakra.