Veronika blogja
regény részlet II
2008-07-11Ízelítő. Egy készülő regényből.Csak neked.
Kipihenve lépett ki az ajtón, hogy folytassák útjukat, aminek végállomása ki tudja hová vezet.
Indulhatunk.
Beült a kormány mögé, és ránézett a férfire, kihez most alig valami kötötte, idegenül szemlélte, kereste a pontokat kettőjük között. A sok ünnepet, amit együtt töltöttek, felépített életük romja között kotorászott, hátha.
Furcsán nézel. Bánt valami?
Téged nézlek, hogy megváltoztál.
Nem változtam, csak te nézel rám más szemmel.
Beletaposott a gázpedálba. Perifériájából a tájat kémlelte, megnyugtató volt a sok hegyi falu, az idegen nyelven kiírt táblák, két határon túl, tán ott maradtak a problémák, és a bűnök.
Nagyon nehéz volt őket cipelni, de nem kérheti a feloldozását. Nem teheti másra, a maga választotta keresztjét. Elmondani mindent, mert egyedül oly nehéz? Összetörni valaki szívét, csak azért, hogy végre fellélegezhessen? Ezentúl sírjanak együtt?
Megkeményedett a szája szegletében két ránc. Nem áll jól neked a szomorúság, mondta a kozmetikusa, ezen felnevetett.
Látom jó kedved lett. Teszek be úti zenét. Tudom, hogy szereted.
Kedves vagy velem, túlságosan is.
Megtervezzük most a teendőket? Vagy ráér?
Hallgassuk inkább a zenét!
Volt idő, mikor nem is beszélgettek. Olyanok voltak, mint a zombik, munkából haza, aztán a sablonkérdések, vacsora, kis pluszmunka, tv, vagy közös programként a társas magány. Nem egymásnak nem volt mondanivalójuk, pusztán magukat unták. Tehetetlen nemakarás. Nem kellett semmi. Belefáradtak önnön sekélyességükbe. Mintha a másik tehetett volna erről az állandóságról, mint egy videofilmen, ahol megnyomták a kimerevítő gombot. Ők pedig ott álltak tátott szájjal két szótag között. Semmi sem működött. Aztán jött a kitekintés, és a káosz. Onnantól már nem gondolkodott, nem akart megoldani semmit, nem is tudta mit kellene pontosan megoldania.
Hogy gondolatait elterelje, a tájat nézte, ahogy a dombokra mérnöki precizitással egymástól egyenlő távolságra ráépítették, az egyforma házakat, csak színben tért el, a sok meseházikó, nádtetővel, színes cseréppel, mozaikos terasszal, óriási tornáccal. Elöntötte a melegség. Annyira békés itt. Jó döntés volt útnak indulni, elhagyni a polisz őrült forgatagát. Az embertömeget, a betondzsungelt, ahol délben beleolvad a szandálja a felolvadt aszfaltba.
Szüksége van a frissítésre minden téren.
Kanyarogtak az erdei úton, letekerte az ablakot, egyre jobban érezte magát. Szinte megfeledkezett az anyósülésen helyet foglaló útitársáról.
Rágyújthatok?
Te tudod. Nem fogom megkeseríteni, csak tekerd le az ablakot. Pedig nagyon jó az illata a lilaakácnak.
Nem fogadkozom.
Igen, figyelhetnél jobban magadra.
Nem akarok száz évig élni!
Miért? Még velem sem?
Ez most egy furcsa kérdés volt! Nem tervezek hatvan évre előre!
Néha, mikor annyira kusza volt az élete, hogy maga sem tudta honnan tart hová, várta, hogy rászakadjon az ég, földrengés legyen vagy világégés, nem mintha különösképpen vallásos lett volna. Akkor épp ezen sem akart gondolkodni. Dacosan fordított hátat istenének, azt gondolván, számít kétségbeesett dühe. Ha akkor egy jóságos szakállas bácsi, ahogyan néhol ábrázolták, ránézett volna, bizonyára ősz bajusza alatt elmosolyodott volna. Nem érezte magát fontosnak ebben a világ nevű gépezetben, de helyét sem találta. A keretek, melyek körbeölelték nem voltak lágyak, és finomak, inkább nyomasztóak, s néhol erősen vágták, mint a kutyára rosszul felrakott póráz. Fulladt tőle, nehéz volt nagyon levegő nélkül. Az egyetlen dolog mi megnyugtatta festés volt. Elvonult kis műhelyébe, mi meghitten festékszagot árasztott, és keverte színeit, nagy lendületes mozdulatokkal vitte fel a vonalakat a vászonra, hogy aztán órák, napok múlva ott álljon a kép, mi fejében kavargott. Egy-egy mozdulat olyannyira megragadta, hogy azonnal akart vásznat, amire felfestheti, egy nő profilja, egy karcsú csukló esése, egy férfi marcona álla, vagy egy bokor, mi akkor virágzott. Napokra eltűnt, és kapott levegőt, újra élőnek érezte magát.
Figyelsz te rám egyáltalán?
Nem, ne haragudj, gondolkodtam.
Mit szeretnél csinálni?
Elárulod végre hová megyünk? Nem, de nemsokára megérkezünk. Mondtam, hogy meglepetés. Neked.
Kitalálhatom?
Nagyon kíváncsi vagy, hetek óta szervezem, most már hallgatok, ha eddig kibírtam.
Nézd, milyen szép a táj!
Mióta lettél romantikus?
A magam módján mindig is az voltam. A hóesést is szerettem bentről nézni az ablakból, meleg polár takaróval, vastag regénnyel, és forralt borral.
A baj csak az, hogy én pedig a hegyekben szánkózva, és síelve, vagy hóembert építve. Persze igazad van, néha nagyon jó nyugodtan ülve elmerengeni, és nézni ahogyan kavarognak a hópihék. Furcsa, hogy most ez jutott eszedbe. Annyi év van a hátunk mögött.
Én már nem is számolom. Na, jó pontosan tudom, de ki ne mondd!
Kínosan kerülöm azokat a kérdéseket, amiket szerinted nem kérdezhetek meg, de már nem feszít a hallgatás. Volt idő, mikor nagy falakat tudtam volna betörni, csak hogy válaszokat kapjak.
A szemembe kellett volna, hogy nézz, és a lényeget tudtad volna.
Most már értem. Ehhez pedig szükség volt erre a hosszú várakozásra, Kicsim.
Felhajtottak egy meredek emelkedőre, a kocsi motorja felzúgott.
Tán terepjáróval kellett volna jönni. Ne izgulj, mindjárt megérkezünk.
Hatalmas buja növényzet, és egy ősrégi kovácsoltvas kapu fogadta őket.
Ez egy zsákutca.-mint az életem gondolta.
Tévedsz. Megérkeztünk.
Fürge ugrással kint termett az autóból, és már nyitotta is az ajtót.
Kavicsos úton hajtottak keresztül, míg egy ősrégi villa nem állta útjukat.
Gyere, szállj ki, és ne kérdezz semmit.
Borostyán fedte az ódon falakat, az ajtó hatalmas volt, óriási kopogtatóval, alatta pedig névtábla. Ez volt az egyetlen vadonatúj az egész épületen.
Érted már?
Az én nevem van rajta.
Igen a tiéd, sok boldogságot drágám, a régi-új életedhez.
Kaptam egy kúriát?
Nem, nem egy kúriát kaptál, hanem az ükapád házát, és birtokának egy részét.
Nem tudom, mit mondhatnék. Túl nagy meglepetés, hirtelen, azt hiszem le kell, hogy üljek.
Itt vannak a kulcsok. Gondolom bent kellemesebb, mint a lépcsőn.
Hihetetlen férfi vagy. Nem tudom sírjak-e vagy nevessek.
Inkább csak engedd át magad az érzéseidnek, menj nézz körül, addig kipakolok.
Óriási csarnokba lépett, ahogy saccolta, legalább öt méteres belmagasság. Akár egy kis kápolnába. Csigalépcső vitt felfelé, rajta kopott bársony. Vajon mióta nem lépdelt itt senki?
Mennyi kérdés, amit most ő nem tehet fel. A mérleg nyelve billenni látszott. Minden más esetben úgy érezte volna, meg akarják vásárolni, csak Olivérnél volt ez másképp. Ő nem úgy adott, hogy mögötte szándék lett volna, hacsak az örömszerzést nem számítjuk annak.
Minden szobába belépett, már nem is tudta pontosan hol van, csak ment keresztül ezen a labirintuson, és úgy érezte a múltja, mit nem is ismer, megelevenedik. Őrülten kutatott a gondolatai között, ki is ez az ős, honnan bukkant rá a férje, és mikor volt minderre ideje.
Annyira elfoglalt volt, az üzleti ügyei, a sok probléma köztük, és mégis.
A hálószobába megállt. Gyönyörű stukkó a falon, alatta ősrégi baldachinos ágy. Félve ült rá a nyikorgó matracra. Milyen érzés lesz?
Gyerekkorában az orvos neuraszténiát diagnosztizált, mikor a kamaszkor kellős közepén eltört benne valami. A sok verseny, a korlát mellett a gyakorlások, a szigorú diéta. Aszkétikus tanárnője, aki minden reggel fél hatkor várta, és kegyetlenül emeltette karcsú lábait, és sosem dicsérte.
Az egyik válogatás előtt aztán összeomlott. Maga sem tudja hogy történt. A fiú tehetett róla, vagy a sok tragédia, egyszerűen forgás közben összeesett. Két nap múlva tért magához, aggódó rokonok hada vette körül, és egy vakítóan fehér kórházi szoba.
Akkor mondták, nem javasolja az orvos a művészeti iskolát, nem tesz jót az idegeinek a stressz. Mehetne normális gimnáziumba, rendes gyerekek közé, ahol lesz kamaszkora, szabadideje, és nem kell hajnalban kelnie. Ráér később dönteni.
Ereje sem volt sikítani, ordítani, vagy toporzékolni. Nem is fért volna belé ennyi érzés.
Ott, és akkor nem volt ereje tiltakozni. Összetörtek az álmai.
Szófogadó gyerek lett, eltemette a táncot, és kicsit magából egy óriási érző darabot.
Később is járt még táncolni, már csak hetente párszor, de soha többé nem tudott későn kelni.
A mai napig felpattantak a szemei hajnalba, és álmaiban most is sokszor állt a tükör előtt, és gyakorolt.
A festést akkor fedezte fel, mikor első héten gimnáziumba rajz órára belépett egy hórihorgas
Varázslónak beillő ősz szakállas férfi, s dörgedelmes hanggal a háta mögött azt mondta:
Őstehetség. Isten hozott.
Akkortól a tánc szenvedélyét átvette a festés, ott is voltak formák és színek, megpróbálta őket transzformálni, kifejezni ekképpen a benne rejlő sok-sok érzést.
Végre megtaláltalak.