Veronika blogja
Uralom
2007-11-27Vannak témák amikről nem merünk beszélni. Vannak dolgok amikről nem akarunk beszélni. A politika, a gyereknevelés, a párkapcsolat, a szerelem, a szeretkezés, a vallás ilyen.
Gyermekkorunkban úgy hatéves korunkig, hiszünk a tündérmesékbe. A hercegbe, aki fehér lovon érkezik, angyalokban, akik segítenek, a koronát még a fejünkre tesszük, aztán az első osztályban valami történik.
Már pirulva szeretnénk főszerepet játszani, és a felnőttek szürke világa egyre erőteljesebben szól bele az életünkbe. Hatévesen meg kell tanulnunk írni, és innentől kezdve folyamatosan osztályoznak minket (a mai gyerekek nem kapnak jegyeket, őket százalékban mérik. Milyen cseles, kedves pedagógus nénik, bácsik).
Anyukám szerint ők osztályfőnöki órán a tűz esetére követendő szabályokat vették át szinte minden alkalommal. Kár, hogy a pedagógus nem nevel, nem tanít, és nem ad át érdemi tudást.
Amikor hazamegyünk, azt kérdezik meg: „Kérsz enni?”
Részletesen kell ecsetelni, mit ettél, és mit szeretnél enni.
És a többi szükséglet? Miért nem ezt kérdezik meg az anyukák:
„Kérsz simogatást? Mennyi ölelésre vágysz?”
Miért nem az ölébe ülteti gyerekét, és puszilgatja percekig? Ha drága párunk hazajön, miért nyomja be azonnal a televízió gombját, és nézi a „híreket”? Miért nem az érdekli, ami otthon van?
Családi híreket mondunk!
Ha vallásosak vagyunk, vagy részesültünk vallásos nevelésben, akkor hallottunk arról, hogy test és lélek. Aztán bizonyos helyzetekben találkozunk a szellem szóval (nem a horrorfilmekre gondolok).
Egészen régóta csak a fizikai testtel foglalkozunk. Azt tápláljuk, azt formáljuk, azt ápoljuk. Jól vagy rosszul, erről közérzetünk azonnal hírt ad. Az összes többiről mélyen hallgatunk. életerőről, energiáról hallottunk, használjuk is, de hogy ez pontosan micsoda, arról furcsa zagyva misztikus kép van a fejünkben.
A kilencvenes évek legelején beáramlott szakirodalomból, az erre nyitott családokban fellelhető volt az agykontroll, a reiki, vagy a jógakönyvek. Sajnos már ott elvérzett a felvilágosításunk, hogy szüleink kardinálisan voksoltak Isten megléte mellett, vagy ellen, de hogy miért gondolják így, arról jobb volt őket nem faggatni.
Ez van, és kész. Döntsd el magadban, és ne beszélj róla, nem illik, túl intim. A hit. Azt hiszel, amit akarsz. Szabadon dönthetsz. Valóban. De ahhoz, hogy dönteni tudsz, kell ismeret, amit ha a felnőttek nem álltak rendelkezésedre, vakon kapálózhattál könyvekért, idősebb emberek beszámolójaiért.
Lebutítottuk magunkat, vagy lebutítottak minket, a lényeg, hogy a mai világunkban nincs lélek, nincs szellem, csak fizikai test. Jól látható, plasztikázható, gyilkolható. Elfelejtettük, hogy ennél kicsit több az ember. Hogy létezik élet-test, ami az élet alapját képezi, hívhatjuk éteri testnek is, amit ha végzünk légzőgyakorlatokat, jógát, taiqit, mantrázunk, vagy énekelünk, azzal tisztítjuk.
Az asztráltestünkről sem veszünk tudomást, ami más néven lélek, és önismereti gyakorlatokkal, művészeti tevékenységekkel fejleszthetjük. A szellemről pedig már semmit sem tudunk, miért is lenne rá szükség? Amikor azt mondjuk szellemileg összeillenek, vajon tudjuk miről beszélünk?
Az első szerelmi élményünket sem tudtuk érdemben megbeszélni, hisz a barátnőkkel csak tapogattunk a setétben, s ha valaki anyukájával, apukájával beszélte meg, az (figyelembe véve a kommunizmus áldásos butító hatását, s a prüdéria béklyóit, „Elvtársnő magánál, vagy nálam, a pártgyűlés után?”) vak vezet világtalant esete volt.
Nem volt az iskolában szeretet-szerelem tantárgy, nem is beszéltek róla a pedagógusok, a filmekből pedig kétségbeesetten próbáltunk egy képet összeállítani zavaros fejünkbe, mi is ez a megfoghatatlan valami, hogyan kell vele élni.
Csernus szerint minden bajunk forrása a gyávaság, minden probléma mélyén ez bújkál - kicsit lebutítva ugyan, de szerinte erre vezethető vissza számos bajunk.
Mitől félünk?
Szinte mindentől, de leginkább az uralom elvesztésétől. Azt hisszük uraljuk érzéseinket, vágyainkat, az életünket. Ha sok pénzt keresünk, akkor a társadalom hasznos tagjai vagyunk, ha keveset, akkor kevésbé. A gyesen lévő anyuka értéktelen, a művész szinte felesleges, gondolkodás helyett, pedig a produktum gyártása a cél.
Ne légy jógaoktató, hordj ki inkább hajnalanta árut.
Az vagy, amit megveszel - ezt sugallja mai társadalmunk uralkodó rétege, az anyag királyai, a vezető élelmiszercégek, s mindannyian fogyasztók leszünk.
Minél rosszabb minőségű az áru, minél gyorsabban az enyészeté annál jobb, hisz gyorsabban veszel újat, még újabbat. Uralod az életed.
Fizeted a hiteleket, az adókat, és büszkén csapod be magadat. Ha üres az élet, és kong, töltsd fel termékekkel, rakd tele a frissen vásárolt áruval, tekerd fel a volumet, hogy ne halld saját hangod, tömd magdba a cukros, növekedési hormonnal teli ételeket, hisz mindenki azt teszi, ülj be a kocsidba, és boldog mosollyal nyugtázd, uralod. Az életed, a világot.
Vagy mégsem? A félelmeid uralnak téged?
Mindenkinek lehet nyugodtabb élete. Be kell látni, hogy nem vagyunk tökéletesek. Hibázunk, és hibázhatunk.
Ezzel együtt kell szeretni magunkat. Hogy ne az ösztönök irányítsanak minket.
Mindenki szerethető, Te is.
Szeresd magad, és más is szeretni fog!
Hozzászólások
Emma [2007-12-06 12:36:29]
Ez a cikk egy kicsit sikamlós területre ért, gyerekkor, iskola, szülők,szegény mi fiatalok,mi mit tettünk magunkért? Egyáltalán tettünk valakiért?
Huba [2007-12-03 14:02:20]
Vera! Nem egészen értek egyet a cikkeddel, mert én a kortársad vagyok, ugyanabban az időben voltunk gyerekek, de én láttam szüleim mennyit güriztek azért, hogy jó suliba járhassunk, a nővéremmel együtt jó egyetemet végezzünk el,és nem csak azt kérdezték mit ettél,és van Isten. A mi szüleinknek nehezebb volt, behatárolt társadalim,behetárolt tudat. Én most is hálával gondolok Anyuékra,bár már rég volt.